Száz év magány

2010 március 14. | Szerző: fullpanic |

Szerző: Gabriel Garcia Márquez
Cim: Száz év magány

Mivel oly sok jót hallottam e könyvről, nagy elvárással fogtam bele az olvasásába. Nem kellett volna. Nem azt mondom, hogy csalódás volt számomra ez a szépirodalmi mű, de igazán nem adott semmi olyan pluszt, amit elvártam volna tőle.

A nyelvezete amelett, hogy könnyen olvasható és érthető, rendkivül kifinomult. Ez a regény elsőszámú pozitivuma. Ahogy az ember olvassa a sorokat, szinte gyönyörködteti a rendkivül gazdag szókincs, a szóhasználat. Tehát annak, aki inyenc a könyvek terén, mindenképp megér egy próbát.
Nekem inkább a történet terén nyújtott csalódást. Egy család életét mutatja be, ám ezzel mindent leir: bemutatja az élet nehézségeit, az érzelmek lassú kihunyását, az elmagányosodást, a modern technika átkait, a háború gyötrelmeit. Márquez úgy irta meg ezt a történetet, hogy száz évvel később is ugyanakkora jelentősége legyen a szavaknak, mint a huszadik század közepén. Az események habár olykor kicsit más formában, de ugyanúgy megtörténnek a mai világban. Hisz ez a mű egyik fő gondolata: a világ nem változik, az idő csak körbe jár; a történetek újra és újra megismétlődnek.

Történetünk szinhelye a kolumbiai falucska, a Buendiák által alapitott Macondo. A Buendiák tiszteletreméltó polgárai a helységnek. Szorgalmas, tettrekész család, legalábbis mindaddig, mig Ursula Iguarán képes megállni a két lábán. Ahogy az asszony éveinek száma gyarapszik, úgy dől romlásba a családi ház s maga a család is. Saját elmondása szerint ,,száztizenötödik és a százhuszonkettedik életéve között járhatott”, mikor a halál magával ragadta. Hosszú élete azonban korántsem bizonyult felhőtlennek; a házban felnevelt gyermekek mind eltévedtek valahol az élet útvesztőiben, s nyomorúsággal töltötték éveik nagy részét. A cimben álló ,,magány” szó központi gondolata a regénynek: hiába oly népes a Buendia család, habár fizikailag egymás mellett élnek, lelkileg mérföldekre vannak egymástól.

A regény olvasása közben gyakran felötlött bennem a gondolat, hogy az iró a technikai fejlődést tartja fő ludasnak az emberi életek szerencsétlen alakulásában. Amikor kiépül a vasúti sin Macondóban, az idegenek bevándorlásával felgyorsul a romlás mértéke. De hiszen csak felgyorsul, nem megkezdődik. A romlás oka maga az ember, hiszen ahogy a Buendia ház, s környezete, az időjárásnak, s egyéb csapásnak köszönhetően romlásba dől, úgy keseredik meg az emberi lélek is a műben. Ursula megpróbálja feltartóztatni a pusztulást, csakhogy mit tehet olyan emberek ellen, akiket már az sem zavar, ha a szobák falairól málik a vakolat, s a ház minden zugába kis rovarok ásták be magukat? A regény elején leirt ápolt s tiszta házból már – már csak a romjai maradnak.

Márquez nem ad útmutatót, hogyan élje az olvasó az életét, azonban példát mutat arra, hogy mi minden képes megőrjiteni a gondolkodó elmét. Bemutatja az egyének veszteségét, és az élet törékenységét. Hosszan beszélhetnék még e mű szines kidolgozottságáról, de inkább ajánlom elolvasásra. Ne tegyük magasra a mércét; egy könnyed, mesés művel találjuk szembe magunkat, amely azonban sok rejtett gondolattal bir.